Barta L. Tamás: Földreform és agrárdemokrácia Magyarországon a 20. század első felében

Magyarországon a 20. század első felében a lakosság többsége a mezőgazdaságból élt, így a földtulajdon eloszlása és használata a társadalom életének egyik fontos kérdése volt. A földműveléssel foglalkozó népesség jelentős része nem rendelkezett földtulajdonnal, az ország mezőgazdaságában az arisztokraták kezében lévő nagybirtokok voltak a meghatározóak, amelyek mind a tőkés termelés nagyüzemi bérmunkarendszere, mind a korábbi feudális társadalmi viszonyok és függőségek jellegzetességeit magukon viselték. A változás időszerűsége nem csak a mezőgazdasági népesség megélhetése, a javak és termelőeszközök egyenlőbb elosztása miatt vetődött fel már a századfordulótól kezdve, hanem azért is, mert a világpiacon megjelenő olcsó amerikai gabona elterjedésével szükségessé vált az országban domináns „külterjes” gabonatermelésről való átállás a változatosabb, gyümölcs- és zöldségféléket, takarmányokat, ipari növényeket termelő, „belterjes” gazdálkodásra. Ehhez pedig az extenzív helyett az intenzív fejlesztések és kisebb nagyságú birtokok voltak a megfelelőbbek. A XX. század első felében a parasztság képviseletének igényével fellépő valamennyi mozgalom hasonló célokat tűzött ki maga elé: a termőföldnek a földművesek kezébe adása, 5–20 holdas családi birtokok létrehozása, az ezeken lehetővé váló intenzív fejlesztések támogatása, mezőgazdasági szakmai érdekvédelem és a kisbirtokosok szövetkezeteinek segítése. A magyar földműves mozgalomban két alapvető hagyomány alakult ki: egy radikálisabb „alföldi” ún. agrárszocialista vonal, amely nagyobb hangsúlyt fektetett a földnélküli földmunkások megszervezésére, és egy mérsékeltebb, „dunántúli” ún. kisgazdavonal, amelyben (elnevezése ellenére) a módosabb gazdák játszottak meghatározó szerepet. A radikális földreform teljes megvalósítására a II. világháború után kialakuló helyzet adott lehetőséget, azonban ennek eredményeit a teljes sztálinista hatalomátvétel következtében megkezdődő kényszerkollektivizálás jórészt megsemmisítette, de legalábbis ignorálta az ebben rejlő további lehetőségeket. A magyar parasztság társadalmi viszonyainak vizsgálatánál érdemes kritikával viszonyulnunk ahhoz a sematikus képhez, mely szerint a parasztság mindig is önálló és részben önellátó kistermelőket jelentett, akiknek hagyományos élete kizárólag a XX. század közepén bekövetkező kényszerkollektivizálás következtében változott meg. A valós kép ennél árnyaltabb, a parasztság életének átalakulása pedig messzebbre, a tőkés világpiaci rendszer logikájára vezethető vissza.